A sarkon álló ház legszélső ablaka felrobbant. Egy lámpa felgyulladt az egyik szobában.

Az erdő felől, ahol szabad szemmel még a fák halvány körvonalait sem lehetett kivenni, fekete ruhás alakok közeledtek. Mindannyian csuklyát viseltek, tartásuk egyenes és büszke volt. Hosszú, határozott léptekkel haladtak a szétrobbant ablakú ház felé, köpenyük meg sem rezdült az orkán erősségű széllökésektől. Egyikük sem szólt, amint odaértek, a legelöl haladó, magas alak elővett egy hosszúkás pálcát a ruhája alól és az ajtó felé intett vele, mire az egy hang nélkül, résnyire kinyílt. Az alak hátranézett társaira, majd habozva belépett. Követték.

A leghátul álló, görnyedt hátú, undorító, vadállatokéra emlékeztető szagot árasztó csuklyás egy szempillantás alatt előreszökkent, félrelökte az első alakot és a lányra vetette magát. Ugrás közben félrecsúszott az arcát takaró köpeny és elsőként két hegyes fog, már-már agyar tűnt fel, majd, miután a férfi földet ért, gubancos, szürke haja, amely az arcát és a vállát is eltakarta, végül pedig halottsápadt bőre és vérszomjas vigyora - ez volt a legelső, amit a lány megpillantott. Amikor a férfi az ugrás végén nekiütközött és lesodorta őt a lépcsőről, alaposan beverte a fejét a korlátba - ekkor újra feltűntek előtte a sárga agyarak, amint elővillannak a száj keskennyé préselődött vonalából. Felsikoltott.

Ketten küzdöttek négy ellen: az ötödik a lánnyal volt elfoglalva, aki most térdével arcon rúgva támadóját, újra megpróbált felmászni a lépcsőn.

A nő a magas varázslót támadta meg elsőként. Varázspálcája megvillant a szemközti ablakon át beszűrődő halovány holdfényben, miközben felemelte. Az alak szabad szemmel szinte követhetetlen sebességgel kitért a vörös fénysugár útjából, elegánsan megpördült és fejét felszegve a nő felé fordult.

- Everti static! - kiáltotta a hálóköntösös férfi, mire az egyik csuklyás alak felemelkedett és a bejárati ajtónak csapódott. A mögötte álló azonban máris támadásba lendült és átvette kiesett társa helyét.

- Petrificus totalus! - ordította, mire az alak sóbálvánnyá meredt és a földre esett.

- Ez most valami vicc? - kiáltotta a hálóköntösös vidáman. - Ti lennétek a híres halálfalók? Hát ennyire ellustultatok a Nagyuratok távolléte alatt?

A következő pillanatban a lépcsőn felfelé mászó lány felé pillantott és azonnal elkomorodott. A csuklyás, ugatva nevető alak már csaknem utolérte őt.

A lépcső irányából valaki felsikoltott. Mindhárman (és a negyedik halálfaló is) abba az irányba fordultak. A lány bokáját elkapta a mögötte mászó férfi és most megpróbálta visszarántani őt a szőnyegre. A lány hiába kapaszkodott a korlátba, ha másból nem, a kétségbeesett sikoltásból kitűnt, hogy nem sokáig bírja már megtartani magát. Az őt követő férfi karjáról félig lecsúszott a köpeny: elővillant szürke bőre és hatalmas, sárga karmai.

- Ez Fenrir Greyback! - sikoltotta a földön ülő nő. - Oliver! Segíts neki! Florence...

- Capitulatus! - kiáltotta a magas halálfaló, mire a nő pálcája a kezébe repült.

- Everti static! - ordította ismét Oliver. A halálfaló a falnak csapódott, de szinte azon nyomban fel is ugrott. Köpenye félrecsúszott, minek következtében arca végre előtűnt a sötétségből: a sápadt, világos bőr, a lefelé görbülő orr és a vállig érő, szőke haj.

- Lucius Malfoy... - suttogta a hálóköntösös férfi, egy pillanatra megtorpanva.

- Avada Kedavra! - A negyedik halálfaló most szólalt meg első ízben. A nő egy hang nélkül a földre esett és többé nem mozdult.

Egy pillanatra mindannyian megtorpantak. Oliver elsápadt, arca hitetlenséget és riadalmat tükrözött. A hirtelen támadt csendet néhány másodperccel később Florence újabb sikoltása törte meg a lépcső felől. Fenrir már csaknem teljesen lerántotta őt magához és miközben dulakodtak, hosszú karmaival végigszántott a lány hálóingből kilógó karján. A sebből vér patakzott.

Odakintről kiáltozás hallatszott, a következő pillanatban pedig kivágódott az ajtó. Két férfi rontott be rajta. Egyikük beesett arcú, kopott, össze-vissza toldozott-foldozott talárt viselő, talán negyven éves varázsló lehetett, a másik nála jóval öregebb, arca tele sebhellyel és forradással, egyik szeme helyén sebesen pörgő üveggolyóval.

- Mordon! - kiáltotta Oliver.

A következő néhány másodperc leforgása alatt több minden is történt gyors egymásutánban: a két újonnan érkezett varázsló a még eszméletüknél levő halálfalókra rontott, Malfoy - társával ellentétben - könnyűszerrel kitért előlük, Fenrir pedig elgáncsolta a menekülni készülő Florence-t, fölé hajolt, elővillantotta valószerűtlenül hegyes fogait és éles, ugató hangon felnevetett. Sem Remus Lupinnak, sem Alastor "Rémszem" Mordonnak, sem pedig az édesapjának, Oliver-nek nem volt még csak reménye sem arra, hogy időben odaérjen és megakadályozza, hogy megharapja a lányt.

- Globus Igneo! - kiáltotta Malfoy. Pálcájából hatalmas tűgolyó lövellt ki és éppen telibe találta Fenrirt. A vérfarkas eleresztette a lányt és eszméletlenül lebucskázott a lépcsőn.

Malfoy sarkon fordult és elviharzott a ház túlsó vége felé. Mordon utána rohant, a negyedik halálfalót Lupinra hagyva.

Kisvártatva visszatért. Dühösnek tűnt.

- Meglépett - közölte mély, recsegő hangon. - Valószínűleg kiért és azonnal dehoppanált.

- Be kell szállítanunk a Szent Mungóba - mondta Lupin az eszméletlen Florence-t vizsgálva. - Sürgősen.

Rémszem sötéten bólintott.

- Megmentette - mondta Lupin felemelve a fejét.

Mordon ismét bólintott, ha lehet, még sötétebb tekintettel, mint az imént.